V. nem boldog. Abszolúte nem az. Valahol meg is értem. Persze szerinte én tehetek a dologról. Szerintem viszont ő.  Tudom, nem ő kérte, hogy ez történjen. Mondjuk én sem így akartam.  Vagy talán mégis, de az most nem számít.  Ami történt megtörtént. El kell fogadnunk, V.-nek pedig még egy kis ideig együtt kell ezzel élnie.  Bár nem tudom, miért panaszkodik. Ettől csak érdekesebb lett. Szerinte viszont ez gáz. Ő tudja…

Szóval az van, hogy V. & A. ügyesen megléptek szombaton. Persze mi más miatt is, mint A. zenekara, az  EnniHol miatt...  Csak vasárnap jöttek haza… Ehhez külön kommentet most nem fűznék… Szóval én örültem, hogy hazaértek végre.  Elrendezték a kis dolgaikat, ettek/ittak, V. kitakarított, enni/inni adott, miközben én szórakoztattam őket a remek kis oda-vissza szaladgálós, ugrálós trückjeimmel…

Pl. ilyenekkel is...

 De persze ezek semmit sem tudnak értékelni !!!! A. konkrétan mindeközben elaludt!!!  Mire észbe kaptam, már V. is a kanapén feküdt…  Ezeknek aztán produkálhatja magát a nyúl. Az eszem megáll.  Bár V. kanapén fekvésének mondjuk örültem, hiszen ha a kanapén fekszik, akkor nekem is lesz jó kis helyem. Gondoltam én...  De nem így lett! Helyem ugyan volt, csak éppen ezen kívül semmi. A kéz, aminek simiznie kellett volna a buksim, csak feküdt a kanapén. Először, hogy magamra vonjam a figyelmét, elkezdtem kaparni a pólóját, majd kissé meg is rángattam, de semmi… V. szeme csukva maradt, keze meg sem mozdult. Én meg ott maradtam parlagon. Hát hogy van ez???  Mondjuk levágós voltam, észrevettem, hogy V. nem alszik teljesen! Megjátszotta magát! Pf… Mert hogy én, néha megjátszom, hogy nem hallom amikor szól, az egy dolog. De, hogy ő azt játssza, hogy alszik, amikor sok sok nem együtt töltött idő után végre hazaesik… na azért ez már durva!  Végső elkeseredésemben megpróbálkoztam még egy trückel.  Bedobtam a „körbeszaladós” mutatványt (szoba közepe – ketrec – kanapé karfája – kanapén fekvő V. mellkasa dobbantás céljából – szoba közepe), bár kissé csavartam a dolgon, mert most visszafelé indítottam a kört! Így történhetett meg, hogy elszámoltam magam. Na igen. Nem V. mellkasára, hanem az arcába érkeztem… Tudom. Hiba volt. V. nem volt boldog. Sőt. A. sem volt boldog. Mondjuk ez is V. hibája, mert minek ébresztette fel A.-t a fennhangon ismételgetett nem éppen nyúl fülnek való szavakkal?!  Komolyan mondom, én szégyelltem magam. Hol nőtt fel ez a lány? Istállóban??? Jesszus…  Na mindegy is…  Szóval V. állán most van 3 csík, de abból is csak 2 látványos. Nem is áll neki olyan rosszul. Így olyan vérnyulas…

Hozzátenném, ha amikor rádobbantottam a fejére, nem reagál olyan hirtelen, és nyugton marad, akkor semmi baj nem lett volna, mert akkor nem ijedek meg én is, és nem csúszik meg a tappancsom . Szóval szégyellhetném is magam, de szerintem én csak minimálisan vagyok nyulas a dologban.

V. hozzáállásán mondjuk, ez semmit nem változtat. Makacs egy nő az biztos… Még szerencse, hogy én egy igazi úri nyúl vagyok, és azóta még többet odabújok V.-hez, és ha rám szól, hogy ne menjek ki a szobából, akkor meg is hallom, és vissza is fordulok… Persze nem marad ez így sokáig, csak amíg a sebek elmúlnak az arcáról… :P

Na tessék. Most emiatt van úgy oda...